Egy szakítás margójára

Életünk során rengetegszer kezdünk új lapot, pontosabban minden egyes nap, de az élesebb váltások, melyek végigkísérik utunk, melyek felforgatnak, átalakítanak helyzeteket a legmegterhelőbbek lelkileg. Az elválás mindig érzelmi zavart okoz, legyen ez tudatos vagy törvényszerű. (iskola, munkahely, lakóközösség…)

Korábbi postjaimban foglalkoztam a döntés, elhatározás és változás témaköreivel, érdemes átolvasni. A szakítás okozta szörnyű érzelmi hullámvasút ugyanis „gyorsabban” is lezárulhat, ha a kilépni szándékozó fél képessé válik egyértelműen, igazi belső eltökéltséggel viselkedni. Vagyis ha nem tesz mást, mint amit mond: a szavaival is ugyanazt fejezi ki, mint a cselekedeteivel. Ha a másiktól nem fogadja el a vádat, hogy egyedül ő a hibás, a kapcsolatuk tönkremenetele miatt.

Ha a másiktól nem fogadja el a vádat, hogy egyedül ő a hibás, a kapcsolatuk tönkremenetele miatt.
Ha a saját felelősségét fölvállalja, de a másikét nem.
Ha meg tudja fogalmazni, hogy neki mi a fontos és mi nem.
Ha tudomásul meri venni a saját törekvései létjogosultságát is.

Az elhagyott fél általában nem képes felismerni, hogy mivel járult hozzá, hogy a kapcsolat zsákutcába jutott. Többnyire még sebezhetőbbé válik, de néha az is előfordul, hogy a másik egyértelművé vált viselkedése igazi, mély önismereti változást indít el benne.

Minden ember, minden veszteség egyedi, így a szakítás folyamatát is mind másképp éljük meg, dolgozzuk fel.

Egy a közös; senkinek, egyik félnek sem egyszerű. Egy csalódás, mint egy elbukott vizsga az élet iskolájában, javításra az adott személlyel nincs lehetőség, ha nem kommunikáljuk ki időben, az adott helyzetben, őszintén belső igényeinket. A sok apró és mély tüske, mellyel sebeket ejtettünk egymáson, idővel gyógyulnak. Nem zárnám ki azt sem, hogy közös erővel is működik, de sajnos ugyanazok a problémák, melyek miatt korábban beütött a krach, ugyanúgy elő fognak jönni.

Az elengedés során mérlegelnünk kell, hogy minden értünk történik és tán bölcsebb belátnunk, hogy fölösleges bántanunk egymást, ha szerethetjük is, még ha ezt nem is olyan formában tudjuk megvalósítani a realitásban, mint ahogy azt elképzeltük. (közös ház, család, élmények…) Ennek elfogadása és belátása egy kemény folyamat és a feldolgozásban sokat segíthet egy kineziológus, aki fogja közben a kezünk és „mellettünk” áll, megerősít abban, hogy igenis többre, jobbra vagyunk hivatottak és ne érjük be kevesebbel, ne kényelemből és ragaszkodásból adjuk fel kiteljesedésünk lehetőségét és boldogságunkat, hisz belső igényeinket kötelesek vagyunk önmagunk támogatni és nem elnyomni.

Egy szakítás margójára

Ha túl vagyunk a felismerésen és elfogadáson (hosszabb folyamat, mint ahogy azt képzeljük és nem egyik napról a másikra fog megtörténni), akkor tán még dühösek is lehetünk, akár a másik félre vagy netán magunkra, hogy elvesztegettünk ennyi időt. Ebben a depresszívnek titulált állapotban sem érdemes hosszan lubickolni, mert egy hasonló ego által irányított önmarcangolás veszi csupán kezdetét, csak egy más formában, ami a továbblépést, építkezést szintén nem hajtja előre. Nevezhetjük depresszív állapotnak, de egyszerűen csupán arról van szó, hogy megint nem a hétköznapokban építjük magunk és környezetünk, mostani kifejezéssel élve, nem vagyunk jelen, nem a most-ban vagyunk és áramlunk a flow-al, hanem gondolatok formájában még a régi életet temetjük, kvázi önmagunkat. De kérdem én miért is?

Ha annyira szeretett a másik fél, miért nem szánt több időt arra, hogy megjavítsuk a kapcsolatot, a jó munkához ugyanis idő kell, tartja a mondás is. Egy kapcsolat esetében közös, minőségi idő. Vagy miért nem volt kedvesebb, viselkedett így vagy úgy és sorolhatnám még az elvárásokat, melyek ezekben a kijelentésekben felmerülhetnek, szituációtól függően természetesen, de rég megette a fene, ha a be nem teljesült elvárásaim miatt kesergek, melyeket egy olyan embertől vártam el ráadásul, aki erre önhibáján kívül, de képtelen és el is jutottunk a megoldásig, hogy akkor meg miért is raboljuk egymás idejét?!

Jogosak az elvárásaid? Persze, hogy azok. A Te világképed szerint biztosan és könnyen lehet, hogy a kulturális norma szerint is azok. Na és? Komolyan kérdezem: és akkor mi van? Igazságot keresel a világban? A Te igazságodat? Vagy az abszolút igazságot? Ami mindenkire, mindenhol és mindenkor igaz? Azért, mert ezt Te így gondolod? Ez nem így működik. Különbözőek vagyunk, különböző értékrenddel, különböző tapasztalatokkal, különböző készségekkel és képességekkel, és még egyetlen szót is képesek vagyunk egymástól teljesen különbözően értelmezni, nemhogy egy egész életet. Kapcsolataink minősége alapvetően meghatározza, hogy mennyire érezzük szépnek, teljesnek és szerethetőnek a saját életünket. Ehhez érdemes megtalálnunk azt a társat, akivel a lehető legkompaktabbul, a lehető legkevesebb kompromisszummal tudjuk ezt kivitelezni.

A megoldást egyetlen szóban össze tudom foglalni: elfogadás. Az elvárásaidon keresztül önmagadra rakott lelki terhektől az elfogadás gyakorlásával tudsz megszabadulni. Elfogadod, hogy nem vagyunk egyformák. Elfogadod, hogy mindenki hibázhat (még Te is). Elfogadod, hogy ami más, az nem feltétlenül rossz, csak ha annak fogod fel. És elfogadod azt is, hogy nem muszáj elfogadnod, nem is kell mindenkit megőrizni az életed részeként. Ha eljutsz eddig, úgy gondolom, egy teljesen más aspektusból leszel képes megélni napjaid és kapcsolataid minősége is megváltozik, környezeteddel együtt.